.Kedves Szülők és gyermekek !A Nagyatádi Úszó SE kezdeti lépései ha körvonalakban is, de nagyjából ismertek lehetnek mindnyájunknak. Lényeges kezdeti kiinduló pont az volt, hogy a GYERMEKEK és szüleik, valamint a sportot, mozgást kedvelők úszhassanak, és részt vehessenek olyan szervezett programokon, amelyek többnyire közös összejövetelek formájában történtek. Mindez meg is történt, működött, és adta kinek-kinek a kisebb, nagyobb élményeket. Sőt mi több, ha a kedv olykor-olykor meg is haladta a tagsági létszámot (mert voltunk néha többen, mikor kevesebben), de nem volt ez probléma. Mindenki lelkes volt, segített egymásnak. Vezetőség - szülők - gyerekek - edzők, mind külön-külön, de együtt jól érezték magukat, tudtak egymásról, mert működött az emberi megkeresés. Lentről felfelé, és fentről lefelé is...
Az úszó gyermekeknek a kedvét akkor is és ma is a mindenkori mozgás öröme adja. Az önfeledt játék, mozgás és sport kiszakítja őket abból a világból ahol az egyszerű, érzelemmentes, mozgásszegény és ingerszegényebb világ körül venné őket. Gazdagodnak emberi és lelki kincsekben, gyarapodnak észben és erőben, többek lesznek napról napra, összetartanak az őket körülvevőkkel, és küzdőképesek, akaraterősek lesznek jelenben és jövőben egyaránt. Ez az úszás. Szerették ezt akkor, és szeretik most. A szülők ezt tudják, és látják, de nem minden felnőtt ember - akinek gondolkodása és érzése van - tud azonosulni ezekkel a felismerésekkel, tényekkel és minden napi történésekkel, mert vagy kíváncsiak vagyunk ezekre, vagy homokba dugjuk a fejünket, és ha mondják, teszik, sem akarjuk meghallani, ami körülöttünk zajlik. Akinek nem inge, ne vegye magára !
Az úszó olyan mint a hal, hol lassabban , hol gyorsabban úszik. Fáradhatatlan a gyermek is, de ha jobban belenézünk az úszás tevékenységbe, a szülő is az. Nap, mint nap képes erőt venni magán, és elviszi gyermekét úszni, vagy amikor már nagyobb a gyermek, elengedi, mert tudja, jó helyre megy gyermeke. Áldozat és felelősség, de elsősorban szeretet. Annak az egészséges mozgásnak szeretete, amit az oktató/edző ad neki, és ezt ő mint szülő biztosítja gyermekének. A szülő bízik, és hiszi, reméli, hogy gyermeke jó kezekben, jó helyen van szakmailag és emberileg is. Az edző/oktató feladata, kötelessége az, hogy a gyermeknek biztosítsa a testi és lelki fejlődéshez szükséges, és azon túli képességeket, készségeket a gyermekek mindegyike számára. Felelős a gyermekekért, és tudja, hogy a szülők rábízták gyermekeiket, és ezért fáradozást, figyelmet, de elsősorban szeretetet várnak tőle a gyermek felé. Ez kimondatlanul is, de így van. Ez a kör / folyamat nem zárul le csak így. Nincs vége. Amennyi inger, környezet és interakcióban szerepel a gyermek, mint résztvevője ezeknek, úgy alakul emberi kapcsolatrendszere is. Lesz pozitív és/vagy negatív érzelmekkel embertársai iránt. A gyermekeket nem szabad becsapni! Érzelmileg zsarolni őket olyan, mintha saját magunkat erőszakolnánk meg! Elfogadtatni velük azt, ami ellenük van, ami nem tetszik nekik, olyan mintha letaszítanánk őket egy magas hegyről, miközben élvezik onnan a kilátást, az eléjük táruló szépséget. Súlyos következményei lehetnek az előre nem átlátható döntéseknek, amelynek előzményeikor becsuktuk a szemünket és fülünket befogtuk. Mindegy, hogy addig milyen vezetőknek hittük magunkat, nem számít ez a jövőben! Mert ugyanolyan strucc politikát folytatnak az ilyen emberek azután is, mint előtte. Nem vezet jóra! De ezt ha belátnák is, már késő lenne! A gyermekeknek biztos. Mert nem szabad elmenni a gondok mellett, mintha megoldottuk volna, de nem kezeltük, csak enyhítettük a problémát. Ezek a látszat cselekvések az önámítás, becsapás, hazugságok jelei, amelyek arra épülnek, amink van. Átgázolhatunk embereken, megtehetjük. Nem kell figyelembe venni mások érzéseit, felhívását, "nekünk is vannak bajaink, elég azzal foglalkozni". Vajon mennyire vagyunk segítőkészek az adott helyzetekben? Merünk-e megalázkodni, megalkudni ? Ha igen, tényleg szükség van arra? Ha valaki azt mondja, kihasználták, akkor el kell tőle fordulni ? Be kell fogni a szánkat amikor ő tett értünk ? Ha hallgatunk, kérdezzük meg magunktól: jót cselekszem-e ezzel ebben a pillanatban ? Magamért, vagy másért teszem, hogy nem szólok éppen ?
2005. októberében hoztam egy olyan döntést, amit nem bánok még a mai napon sem: a Nagyatádi Úszó SE edzői munkáját végezzem el a legjobb tudásom szerint. Akkor Földvári Pétertől vettem át a staféta botot, amit mint kezdő edzőként empirikus (tapasztalati) úton kezdtem el. 2007-ban elvégeztem az úszóedzőit Budapesten. Ez idő alatt több tudásra tettem szert, az emberi kapcsolatok mellett. A NUSE munkáját akkor éppen egy 6-8 főből álló versenyzői csapat jelentette, amire akkor a vezetői jelmondat az volt : "nem lehet edzés 5 fő alatt, mert NEKÜNK (NUSE-nak) nem éri meg (pénzben)!" Akkor is foglalkoztam velük, ha ez így is volt, mert ahogy fenti sorokban írtam a szülő is akarta, de ebben a korban voltak olyan gyerekek, akik szorgalommal álltak az úszás mellé, hogy ők márpedig úszni szeretnének. Az úszás köztudottan monoton sportág - hozzáteszem: lehetne, ha nem tenné azt az edző/oktató érdekessé, szórakoztatóvá változatos feladatokon keresztül... Folytatva a gondolatom, akkoriban serdülő korú versenyúszókkal foglalkoztam, akikkel nem volt könnyű, mondhatom, kihívás volt számomra. Szerettem, nem adtam fel, mert volt hitem, és kitartásom (én is úszóként kezdtem - kitartásra nevelt a sport). Ráadásul, több versenyen sikerrel zártunk, hoztunk érmes helyezéseket. Aztán ők továbbtanultak, elmentek Nagyatádról, vagy éppen felső tagozatban nem folytatták tovább az úszást. Amikor találkozom velük, mindig köszönnek, örülnek velem együtt, mert jó volt együtt egy csapatban. Aztán következett 2007-2008-as tanév, ami új gyerekeket hozott, új reményekkel. Tovább szerveztem a csapatot, és lettek többen és egyre többen. A versenyzők létszáma 12-re nőtt, mellette szabadidősök és oktatásban részt vevő gyermekek. Sokan voltunk (mások szerint "még mindig nem elegen"). Azt is tudni kell, hogy az úszás egyéni sportág. Elsősorban belső indíttatás kell ahhoz, hogy a tanulás (úszásoktatás) után a folytatás mellett döntsön az, aki szeretne úszni. Hiszen eltér az úszás a csapat sportágaktól, vagy éppen az otthon ülős életformától. Valahogy és valamilyen módon ez otthon kezdődik el: akinek a szülője sportos, szeret mozogni, annak gyermeke(i) is valószínűsíthető, hogy kimozdul(hat)nak. Ugyanis van egy minta, egy késztetés, ami elindítója az egész folyamatnak. És ez a pozitív, hogy a gyermek motiválva érzi magát, és ezzel biztosítva a gyermekének mozgásszeretete. 2007-2008-tól elkezdődött egy olyan munka is a versenyzőknél, hogy a Nagyatádi Úszó SE felzárkózni kezdett azokhoz a somogyi egyesületekhez, ahol azonos korú úszók azonos teljesítménnyel vehetik fel a versenyt egymással a korosztályos versenyeken. Ugyanis ez a jelenlegi 8-11 éves korosztály sok olyan lehetőséget rejt, ami oda vezethet versenyzés terén,mint a mostani "nagy úszóink" remek szereplései, azaz kitartásuk, munkaszeretetük és áldozataik meghozhatják a sikereket. Elkezdtek valamit, amely úton segíteni kellene őket, nem eltántorítani olyan felelőtlen döntésekkel, hogy az úszásuk NE legyen biztosítva. Mert az olyan kijelentések (és persze "értelem" is), mint a "semmi gond, ha 5 gyerekkel több, vagy kevesebb", csak a negatív minősítést adja, vagyis rontja az eddig elért színvonalat és teljesítményt, és nem utolsó sorban a közvélekedést, a ratiot...
A "köszönöm" és a "gratulálok" szavak nem csupán szavak! Dicsérő szavak! Ezekből a tettek, a történések és a helyzetek alapján részesíteni "kell(ene)" azokat, akiket erre méltónak találunk. Illetve akiket erre érdemesnek tartunk. Ez természetesen szubjektív döntés : az ember dönti el, ki az akit dicsérni akar, vagy éppen csak negatívan minősíteni, elmarasztalni, és követelni tőle, hogy "tovább, tovább, még nem elég ennyi!"... Az ember nem állat. Vannak érzései, van érzelemvilága, és ezért ha tetszik ha nem, de a belső akarata is e szerint alakul. Mert ha valami tetszik, ha valami pozitív az életedben, akkor örülsz neki, akkor mindenkivel szeretnéd ezt éreztetni. Nem számít, hogy gyerek, vagy felnőtt, és hogy kedd,vagy szombat van, TE akkor JÓL érzed MAGAD! Ennek jelei vannak, de ezeket észre venni csak az tudja, aki nyitott szemmel jár, és halló füllel él! Aki homokba dugja fejét, ő NEM ! Akit pedig sérelem, elmarasztalás, követelések tömkelege ér, neki nem lehet olyan felhőtlen a boldogsága, a belső lelki állapota nem nyugodt. Nincs jó szó, dicséret, kiemelt jutalom a munkájáért, az áldozatokért, a hangsúlyos felelősségvállalásért, amiket nap mint nap megtesz, mert hisz rá van bízva a legnagyobb KINCS, a gyermek. Nem a mennyiséget kell csak az ÉLET serpenyőjében nézni, hanem az emberi ÉLET minőségét is! Nem csak hogy mennyit, hanem hogy mit bír egy EMBER! Mert aki gépekkel dolgozik, tudja, hogy a gép mit bír, de aki emberekkel, sőt gyermekekkel (fejlődő személyiségekkel), ő azt kell, hogy értse, megértse, és nevelje arra a szeretetre, ami EMBERI. Gondolkozzunk tehát el, mi a CÉL? Embernek lenni és maradni, vagy elkorcsosulni abban a világban, ahol a pénz, a siker, a csillogás, az egymás mellett élés (nem az egymásra figyelés), az egymás kritizálása, a munka hajszolása a cél; nem pedig a családi összetartás, a szeretet, az odaadás egymásért (nem csak családunk tagjai felé), a gyermekeink vidámságának kiteljesítése, és a saját életünk pillanatainak a megédesítése a cél. Nyissuk ki a szemünk, és vegyük észre mi folyik a szemünk előtt ... ? Ezután dönthetünk: 1. mi a CÉL? 2. mit választunk? 3. cselekszünk is, vagy csak akarjuk...?
Az én tettem, hogy szerettem a gyermekekkel és ezáltal veletek együtt is dolgozni. Munka ugyan, de nem annak tűnt, mert rengeteg szeretetet, közös vidám pillanatot kaptam Tőletek! Voltak jó és rossz pillanatok egyaránt, amit közösen vészeltünk át. Nem bánom egyiket sem, mert meg kell tanulnia az embernek, hogy a lehetetlen az csak egy szó, amit könnyebb kimondani, mint küzdeni ellene. Igyekeztem minden nap többet adni a gyerekeknek, mind emberi, mind pedig testmozgási oldalon. Jó volt látni azt a fejlődést, amin keresztül mentek, amit végigkísérhettem az együtt töltött idő alatt. Köszönöm ezt Nektek szülőknek, hogy bíztatok bennem, és hittétek, több lehet gyermeketek egyik napról a másikra! Köszönöm Nektek fiúk és lányok, hogy veletek lehettem jóban és rosszban egyaránt! Jó volt látni a mosolyt amikor a dobogón álltatok, de amikor a vízben hulla fáradtak voltatok, akkor is igaz, emberi érzéseket adtatok nekem. Akár versenyző, szabadidős, vagy éppen oktatásban vettetek részt, ugyanúgy szeretlek Titeket, mert mindegyikőtök más és más ! Ez így van jól ! Köszönöm Nektek! Tudom, olvassák ezt az oldalt olyanok is, akik csak kíváncsiak, érdeklődők, vagy éppen máshogy gondolkodók. Ez teljesen normális. Nem lehet mindenkinek megfelelni. Nem is "kell", mert ahány ház, annyi szokás. Mindannyian mások vagyunk, más érzésekkel, szokásokkal, tettekkel. De a célnak nemesnek kell lenni, ez emberi és feddhetetlen maradjon. Nem vagyunk gépek, követünk el hibákat. Emberek vagyunk, érzéseink vannak. Ugyanakkor ismerjük fel a helyzeteket : nincsenek véletlenek... Jó volt a NUSE-hoz tartozni, mert a gyerekekkel azt a munkát végezhettem, amit szerettem (és szeretek ezután is). Az "ÉLET megy tovább" jelige mindenkinek más hogyan-t jelent. Van aki foglalkozik ezzel, mert érző ember, van aki nem... Harag nincs bennem senkivel szemben.
Ezzel az idézettel zárnám gondolataim :
"Meglehet, az embert nem a siker méri, amit elért, hanem az, amit megpróbált elérni, teljes erőbedobással. Meglehet, a próbálkozás több az eredménynél, a lehetetlen vállalkozás sikertelensége a könnyű sikernél - biztosan érzem, hogy több.
Valamilyen szempontból - több." |
| Fekete Gyula |
.
